Híreink

Milyen meghatározó élmények gazdagították pályafutását? – Kezdjük azzal, amikor Szegedre kerültem az egyetemre, ez 1972-ben volt. Budapesten érettségiztem, de úgy gondoltam, hogy az egyetemi évek egy vidéki városban kellemesebben, hasznosabban telhetnek, aztán később sem csalatkoztam. Az egyetem elvégzése után a Kórélettani Intézetben maradtam, ahol Lázár professzor úr mellett a kutatás rejtelmeibe tekinthettem be, és egy olyan támogatást kaptam az egyetemi tanulmányok mellett, amely a későbbiekben is nagy segítségemre volt. A klinikai érdeklődést nagyon jól támogatta a kórélettani háttér, az ilyen irányú klinikai kutatás a későbbiekben is hasznosnak bizonyult. Úgy gondolom, hogy egy klinikus életében nagyon fontos és nélkülözhetetlen ez a terület. A kórélettani évek után kerültem – érdeklődésemnek megfelelően – a belgyógyászati klinikum egyik ágára, a kardiológiai rehabilitációs osztályra Deszken, ahol Szász főorvos úr mellett a klinikai kutatást is művelhettem. Majd 1990-ben, amikor Kraszkó professzor úr, mint tanszékalapító a deszki intézetben, munkatársának hívott, egy újabb érdekes terület nyílt meg előttem, amelyet azóta is próbálok több-kevesebb sikerrel művelni, a tüdőgyógyászat. – A tüdőgyógyászati rehabilitáció hazánkban való elterjedésében jelentős szerepet játszott. Milyen tanulmányúton vett részt ezzel kapcsolatban? – A terheléses vizsgálat még a kardiológia időszakában is a mindennapok része volt. A tüdőgyógyászat területén is igyekeztem ezeket az ismereteket felszínen tartani, és adta magát, hogy a rehabilitáció kapcsán ezt a területet jobban megismerjem, olyan vonatkozásait is megpróbáljam a klinikai gyakorlatban művelni, amely korábban még nem volt mindennapos. Jó lehetőség volt erre egy nagyon jól felszerelt légzésfunkciós laboratórium, a kornak megfelelő csúcsszínvonalat képviselő terheléses egységgel. Az ezzel való ismerkedés, feladatok indítása volt az egyik fő terület. Itthon viszonylag kevés lehetőség volt arra, hogy kitanuljam, igyekeztem olyan munkatársakat találni, akik mellett jobban elmélyíthetem ezeket az ismereteket, így egy hosszabb időszakot tölthettem Los Angelesben, ahol klinikai vizsgálatokat végeztünk COPD-s betegek rehabilitációjának új módszereivel. A nagyon sikeres másfél éves időszak után hazatérve sikerült a PhD-disszertációmat megvédeni. – Mint a Szegedi Tudományegyetem Tüdőgyógyászati Tanszékének vezetője, hogyan látja a további fejlődést? – Meghatározónak tartom, hogy a megkezdett rehabilitációs kutatásokat folytassuk, s az eredményeket minél szélesebb körben tegyük elérhetővé a magyar COPD-s betegek számára, nem csak kórházi, hanem ambuláns körülmények között is. Ezt országos modell szintjén a szegedi tüdőgondozóval szoros kapcsolatban közel 10 éve már sikerült elindítani, és fiatal, ambiciózus orvos munkatársakat, gyógytornászokat, orvostanhallgatókat bevonva ennek a területnek az igényesebb művelése az egyik fő szándékom. Természetesen egyéb irányú vizsgálatok, kutatások is tervben vannak, hiszen a COPD mellett a tüdőrák is nagy kihívása a szakmánknak. Betegeink jelentős része tüdőrákban szenved, ezért fiatal munkatársaimat ilyen irányú kutatásra is biztatom, és igyekszem biztosítani a hátteret számukra. – Ezen meghatározó munka, sok tevékenység mellett hogyan jut idő a családjára, van-e követője az orvosi szakmában családon belül? – Szerencsém van, mert a jó sors nyugodt családi hátteret biztosított feleségem révén, aki a két nagyfiúnknak a nevelése mellett egy kellemes, biztos otthoni légkör megteremtésében elmaradhatatlan segítségemre volt. A kisebbik nem szakad el az orvoslástól, az édesanyja szakmáját, a fogorvoslást választotta. A nagyobbik közgazdász lett, egy más területben próbál boldogulni. Dr. Varga János