Híreink

– Hogyan került kapcsolatba a Magyar Pulmonológiai Alapítvánnyal? – 1968-ban kerültem a János Kórház II. sz. Mellkassebészeti Osztályára Keszler professzor úrhoz, a szomszédos épületben volt a Tüdőklinika, és a tüdőklinikai kollégákkal nagyon jó szakmai és baráti viszony alakult ki. Ott ismerkedtem meg Magyar Pál professzor úrral. A nyolcvanas évek végén ő lett a Magyar Tüdőgyógyász Társaság elnöke és létrehozták a Magyar Pulmonológiai Alapítványt, amelynek egy ideig szintén ő volt az elnöke, párhuzamosan. A két feladat nagyon sok terhet rótt rá, így 2000-ben kért fel engem, hogy legyek az Alapítvány kuratóriumának az elnöke, mert az a szerteágazó tevékenység, amelyet az Alapítvány folytat, teljes embert kíván. Így lettem 2000. szeptember elsejétől az alapítvány kuratóriumának elnöke. Az alapítvány létrehozása a kezdeti időkben anyagi indíttatású volt, mert akkor a Társaság még nem lehetett közhasznú. Az Alapítvány már 2000. december 18-án közhasznúvá vált, így még inkább alkalmas volt eredeti céljainak elérésére, a fiatal magyar pulmonológusok hazai és külföldi továbbképzésének a támogatására. Idő közben az Alapítvány tevékenysége is bővült: bevezettük a kutatói támogatási ösztöndíjat. 2000–2012 között 16 PhD született. Persze nem csak kellemes dolgokkal jár együtt az Alapítvány ügyeinek intézése. Vannak esetek, amikor a kollégák nem figyelnek oda az elszámolásokra, nem teljesítik a támasztott követelményeket. Ezekben az esetekben kénytelenek voltunk a támogatást visszavonni, amit a taníttatásukra, szakmai fejlődésükre biztosítottunk. Nem az a cél, hogy egy fiatal kollégát lehetetlenné tegyünk, hiszen mindig is az volt a célom, hogy segítsek. Mindenkinek segíteni szeretnék, de az alapítványi szabályzat betartásával. Az együttműködésnek, a párbeszédnek vagyok a híve. – Elnök Úr, hogyan tudta ezen tevékenységeket: a mellkassebészeti kiváló munkáját, az alapítványi munkát összeegyeztetni családjával, és vannak-e követői a családban az orvosi pályán? – Igen, a legkisebbik lányom az orvosegyetemre jelentkezett, és az általános orvosi karra fel is vették. Sebész szeretett volna lenni, mint az édesapja, erről három évig nem tudtam lebeszélni, mígnem a harmadik évben végül is elmondtam neki, hogy a női alkat, a női gondolkodásmód nem igazán alkalmas a sebészetre, és azok a női sebészek, akik valóban elérnek valamit a pályájukon, valahol a nőiességükből alapvető dolgokat elveszítenek. Átveszik a férfiak gyors, határozott gondolkodásmódját, cselekvését, kemények, mondhatni egy picit rámenősek. Ez hatott, mert harmadévben átment a fogorvosi karra, és azt elvégezve most már kétszeres szakorvosként praktizál. Ennek nagyon örülök. Azért még egy gondolatra: nem vagyok megelégedve a mellkassebész-utánpótlással sem, ennek részben oka a túlképzés, az időbeli túlképzés, ami alatt jövedelmük szinte nincs. Bízom benne, hogy a magyar fiatal sebészek, akik megszerzik szakvizsgájukat, nem fognak elmenni Magyarországról. Dr. Varga János